Borkultúra Kárpátalján

Kárpátalja több száz éves hagyománnyal rendelkező borkultúrája messze földön híres. A régió borospincéiből kikerülő bor már a középkorban eljutott Európa királyi udvarháziba és Poroszország, Lengyelország, Oroszország, Anglia, Hollandia, Svédország italméréseibe.

Az első szőlőtöveket még a Római Birodalom idején ültették el a vidéken. Majd honfoglaló őseink hoztak magukkal közép-ázsiai szőlőfajtákat.

A régió éghajlata, talajösszetéte és földrajzi elhelyezkedése jó alapnak bizonyult a szőlőtermesztés meghonosításához, melynek első központja Nagyszőlős és a Fekete-hegy volt, majd a Munkács környéki dombokon is meghonosodott a szőlő.

Ugyan a tatárjárás alatt Kárpátaljai szőlőültetvényei elpusztultak, s a lakosság is megfogyatkozott, de második honalapítónk, IV. Béla 1254-ben német és olasz szőlészeket, vincellérek hívott meg ide. Munkácsot és a környező földeket, pedig odaajándékozta vejének Lev Danilovics galíciai fejedelemnek, aki engedélyezte a szőlőültetvények kialakítását, a borkészítést és a kereskedelmet. Az első 10 évben a borászoknak és borkereskedőknek nem kellett adót és egyházi járulékot fizetniük.

A XIII század végére Szőlős és Munkács mellett a Bereg vidéki települések (Beregszász, Nagymuzsaly, Kaszony, Vári, Nagybereg) is egyre inkább bekapcsolódtak a szőlőtermesztésbe. Akkoriban a szőlőskertek többsége még egyházi (kolostori) tulajdonban voltak, s csak később, az 1848/1849-es forradalom után kerültek a helyi földbirtokosok kezébe. Olyan ősi szőlőfajtákat termesztettek, mint a Rizling, a Furmint, a Hárslevelű és a Szerémi Zöld. Később megjelent a Pinot, a Sauvignon, a Chardonnay, a Merlot és a Cabernet. Magyarország 150 éves török uralma alatt Kárpátaljára is eljutottak olyan ázsiai szőlőfajták, mint a Csaus és a Karaburnu.

A XVIII század közepén Mária Terézia korlátozta a borok exportálását, ami nem tett jót a kárpátaljai szőlőtermesztésnek, ami akkor virágzott fel ismét, amikor a földbirtokosok kezébe kerültek a szőlőültetvények. Az új gazdák több figyelmet szenteltek a szőlőtermesztésnek. Új fajtákat honosítottak meg, korszerűbb technikákat alkalmaztak. Mindennek köszönhetően fellendült a szőlészet.

1857-ben az Amerikából Európába került filoxéra kártevő azonban súlyos csapást jelentett a kárpátaljai szőlőskerteknek is. A helyi gazdák azonban felvették a küzdelmet a szőlőbetegséggel. 1881-től amerikai szőlővesszőket telepítettek, melyek ellenálltak a filoxérának. Emellett Czeiner Nándor, a Schönborn-uradalom birtokainak kezelője bevezette az általa kidolgozott zöldoltás módszert, mely szintén hatékonynak bizonyult a filoxéra ellen.

A leginkább elterjedt csemege- és borszőlőfajták ebben az időben a következők voltak: Saszla, Muscat Kandia, Piros és Fehér Kecskecsecsű, Erzsébet királyné emléke, Cegléd szépe, Muscat Hamburg, Passatuti, Afu Ali, Olaszrizling, Hárslevelű, Furmint, Bakator, Szerémi zöld, Kövidinka, Leányka.

A helyi termelők azonban gyakran elégedetlenek voltak a termelés menetével és az értékesítéssel. Hogy jobb eredményeket érhessen el, úgy döntöttek, hogy szövetkezetbe tömörülnek. Czeiner Nándor kezdeményezésére 1897-ben Beregszászban szőlő- és gyümölcsértékesítő szövetkezetet alapítottak. A szövetkezet elsősorban a csemegeszőlő értékesítésével kívánt javítani a gazdák helyzetén. A jövőt illetően a bor és a szőlővessző nagybani árusítását is előirányozták. A korabeli szőlősgazdák felismerték, hogy egyenként nem tudnak eredményesen működni, mivel nyereségük nem kis részét idegen kereskedőknek engedik át.

Az 1930-as években a borászok saját szaklapot is indítottak Szőllő-Bor-Gyümölcs címmel.

A második világháború után a vidék szőlőföldjei 4200 hektáros területet foglaltak el. Egy hektáron közel 7,2-7,5 ezer szőlőbokor volt. Ám az addig magántulajdonban lévő szőlőbirtokokat államosították, s termelőszövetkezetek művelése alá kerültek. Ezek a gazdaságok azonban nem rendelkeztek jól képzett szakemberekkel. Ezt az időszakot a szőlőtermesztés alkonyának tekintik a szakemberek. Hiába költöttek sokat új táblák telepítésére és a gazdálkodás fejlesztésére, nem értek el sikert. Nem foglalkoztak gépesítéssel és emberhiánnyal küzdöttek. De még ebben az időben is sikerült olyan jó minőségű borokat előállítani, mint a Nektár, a Trojanda Zakarpattyja és a Promeniszte.

A rendszerváltást követő zűrzavaros idők sem kedveztek a szőlőtermesztésnek. Előrelépést jelentett, hogy 2001-ben megalakult a Beregszászi Borvidék Egyesület, ami minden évben megszervezi Beregszászon a borfesztivált. A jeles eseményen a helyi termelők megoszthatják egymással szakmai tapasztalatukat, a látogatók megkóstolhatják az egyes pincészetek borait, s a legjobb italok elismerést is kapnak. Emellett az egyesület érdekvédelmi és szakmai feladatokat is ellát. Szintén pozitív fordulat, hogy 2003-ban létrehozták a Szent Vencel Borrendet, valamint 2007-ben megalakult a Kárpátaljai Borászok és Borgazdák Szövetsége.

Kárpátalján számos régi borospince működik a mai napig. Ezek közé tartozik a Szerednyei Dobó-pince, melyet Dobó István török foglyokkal ásatott ki a XVI. században, továbbá a beregszászi Szőlőhegy utcai pincesor vagy a benei pincék, melyek az I. világháborúban faragtak ki a hegyoldalban az olasz hadifoglyok.

A borturizmus is fellendülőben van Kárpátalján. Számos város – Beregszász, Munkács, Ungvár – szervez évente borfesztivált. A pincészetek pedig szívesen tartanak borkóstolókat, borvacsorákat a vendégek számára.